Régen legalább olvastam,és telenyomtam idézetekkel az étert. Mennyivel jobb volt! Kis palackos üzeneteket küldtem a végtelen tengerbe. Az idézeteket magamnak szántam későbbre, persze a blog címét snassz lett volna megjegyezni. Régen olvastam.
A blogírás tényleg az exhibitionizmus kifejeződése? Mert hogy grafomán vagyok,és még értelme is lenne a dolognak,ha a pici fekete kockák két ujjal való heves ütögetése bármilyen frusztrációt levezetne. Szóval nem. Persze ha majd megtalálom egyszer ezt az oldalt,visszaolvasom,és rájövök, hogy mennyire jófej voltam 22 évesen, micsoda sok élettapasztalattal rendelkeztem már, és hűdeottvoltam a toppon. Vagy véletlenül erre téved egy amerikai (persze magyarul is beszélő) rendező,aki átolvasva az irományokat felfedezi ezt a rejtett rózsabimbót, ezt a kincset érő tehetséget,és forgatókönyvet készíthetek a történetből. Bárcsak történne valami.
A nagyapám ma leordította a fejem,hogy hogyan is gondolhatom komolyan a törekvéseimet,miszerint összeköltözöm a barátommal. Milyen jó,hogy nem tud az abortuszról! Szerinte a mai fiatalok idióták,mert az életnek meg van a normális rendje, mégpedig munkahely, karrier, házasság, összeköltözés, gyerekek. A nagymamám öngyilkossági kísérleteinek tudatában ráhagytam.
Amúgy is eléggé elfoglalt a tíz éve a szekrényben érlelődő nápolyi emésztése. Van egy Bukfenc nevű macskája, vedlik ez a szemét disznó, elképesztő pimasz, abszurdum. Gondoltam, hogy kérdezgetek porszívókról és seprűkről,de egyrészt nem akartam beleavatkozni olyan dolgokba,amikhez semmi közöm, másrészt biztos, hogy én is nagyban köszönhetem nekik, hogy nem vagyok allergiás.
Isteni,hogy mik történnek velem.
Félig megtanultam elzongorázni a Für Elise-t, hogy úgy tűnjön, valamikor tudtam valamit. Youtube tutorial, sok sok pénzt megér. Mennyit szenvedtem anno a tanárral,aki nem volt képes felfogni,hogy én igenis úgy akarok megtanulni zongorázni,csak úgy, hogy egy percet sem gyakorlom,mert az is lehetséges! Mennyi mindent feladtam már. Igazán büszke vagyok magamra. Egyszer talán a Nutellát is feladom.
Amúgy nem sokkal jobb a semmiről írni?
Például leírhatnám, milyen eszméletlen jó nyaram volt,voltam Kölnben a Summerjam fesztiválon, Görögországban az Egyesek egyesülettel egy Over the Rainbow nevű programon, Mogyoródon az Aquaworldben, és még nincs vége. Ez két dologra lenne jó, időelbaszásra, és időelbaszásra.
Elmélázhatnék,mennyire szerencsés vagyok, leírhatnám a tapasztalataimat, és az érzéseimet az egésszel kapcsolatban...öregszem. Már az élményekben sem mások elkápráztatása,mint inkább carpe diem! élvezem,amíg ott vagyok,és anélkül,hogy átgondolnám, konzekvenciákat gyártanék, tudat alatt fejlődöm és változom. Ha meg elfelejtem, úgy kell nekem.
Erről jut eszembe, ha esetleg valaha ezt visszaolvasom,és éppen lesz egy kitűnő agysebész vagy akár csak neurológus ismerősöm, felhozhatnám a rövidtávú memória témát. Ritka szar ugyanis. Persze,ez így tökéletes,hiszen ez az én világom,itt én vagyok a középpontban, nálam jobb nincs is....
Husi, a macskám felugrott a billentyűzetre. Ritka jó arc, sajnálhatja, aki nem ismeri. Nem, nem vagyok állatbuzi,és nem, nem beszélek hozzá úgy, mintha a kivételesen intelligens legjobb barátom,és egyben önzetlen védőangyalom lenne. Rettenetes dolog állatokat ketrecben tartani. Rettenetes dolog szemetelni. És rohadjanak meg a hülye kispöcsű japán halászok,akik szuronyokat szurkálnak a delfinekbe, mert olcsóbb, mint a csirkehús.
Esküszöm,hogy most folytatnám a fenti kipontozott részt,hogy ne tűnjön úgy,mintha kurvára eltévelyedtem volna. De így legalább nem kell magyarázat. Semmilyen filmre,semmilyen könyvre,semmilyen eseményre.
Abbahagyhatom valamikor a gyógyszerek szedését?
Komolyan külföldön fogok élni,és egyszer jó pénzt keresni? Szar életem lesz?
Egyszer majd csinálok valamit,amire büszke lehetek,vagy úgy fogok meghalni,hogy gyakorlatilag megnéztem egy rohadék unalmas drámát egy egoista csajról, de a sztorira nem emlékszem,mert ahogy elfogyott a popcorn ,elaludtam rajta? Az a vicc,hogy simán lehet. NEM, VELEM EZ NEM TÖRTÉNHET MEG! Az abortusz óta ez az új szlogen.
Most kiröhögöm magam. Kit érdekel a többi ember,hogy ők most röhögnek-e velem vagy nem? Ne nekik legyen jó, hanem nekem! Ne röhögjön senki.
Nézhetnék Family Guyt, lekváros kenyeret majszolgatva.
Csak előtte valamivel le kéne zárni ezt a passzázst,hogy a leendő 26 éves állapotos Eszter, aki majd harmonikus, boldogságot tükröző mosollyal az arcán felfedezi a blogot, ugyanolyan mosollyal kapcsolja ki a gépet,és menjen Terry Pratchettet, Murakami Harukit olvasni (sajnos több írót nem ismerek).
Hm, kedves 26 éves Eszter: akármilyen életed is legyen,és akármi is történjék veled a jövőben, akkoris istenkirály csaj vagy,mert megszülettél, kibírtad a szüleidet, megbocsátottál annak,akinek lehetett, élted az életet ahogy csak akartad, mindig időben elmentél orvoshoz, és még élsz! Ennél nem is kell több, csak még egy üveg Nutella. (Remélem, soha nem leszek lakto-vegán idióta.)
